Emléktábla került Széchényi Zsigmond szülőházára

„„A magyar kultúra ünnepe” című, a magyar kultúra napja (azaz január 22., Kölcsey Himnuszának születésnapja) köré szervezett rendezvénysorozat egyik kiemelkedő, de mindenképpen legmaradandóbb momentuma volt a tegnap déli emléktábla-avatás. Maradandóságot nyilvánvalóan az bizonyítja, hogy egy ilyen emlékjel generációkon keresztül dacol majd az idővel és az utókor feledékenységével, legalábbis remélhetőleg.

Váradi magyar közéleti személyiségek, intézményvezetők, érdeklődők, valamint magyarországi vendégek jelentek meg a meghirdetett időpontban a ma George Enescu nevét viselő váradolaszi utca 17-es számú földszintes háza előtt, s mivel a keskeny járdán nem mindenki fért el, illetve az autóforgalmat sem állították le az utcában, többen a házzal szembeni gyalogjáróról követték a rövid ceremóniát. Amelynek kezdetén Földes Béla, a bihari RMDSZ egyik ügyvezető alelnöke üdvözölte a megjelenteket, köztük elsősorban az emléktáblát kapott gróf Széchenyi Zsigmond özvegyét, az 1925-ben született Hertelendy Margitot, aki 1953-ban lett a neves vadász és író második felesége. Jelen volt a táblaavatón Halász János hajdú-bihari országgyűlési képviselő, a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztériumának parlamenti államtitkára, Bíró Rozália, Nagyvárad RMDSZ-es alpolgármestere, Gyorgyevics Tamás Széchenyi-kutatót, a Mérték Kiadót képviselő Major Mária, gróf Pongrácz Vilmos, az esemény társszervezője. Köszöntötték a történelmi egyházak és a sajtó megjelent képviselőit, a megyei és városi önkormányzati képviselőket, bár utóbbiak közül alig volt jelen egy-kettő. Az ügyesen megoldott hangosításnak köszönhetően Biró Rozália és Halász János oszthatták meg jól hallhatóan ünnepi gondolataikat a közönséggel, a magyar kultúra napjához kapcsolódva. Magáról Széchenyi Zsigmondról kevés szó esett, hiszen Nagyváradhoz jóformán semmi sem köti azon kívül, hogy a sors különös fordulatainak köszönhetően éppen itt látta meg a napvilágot. Szülőházát Péter I. Zoltán helytörténész közreműködésével sikerült azonosítani, aki szerint rokoni és baráti kapcsolatok révén időzött 1898 januárjában a Körös-parti városban az áldott állapotban lévő gróf Ledebur-Wicheln Karolina, ahol világra hozta 23-án a kis Zsigmondot, gróf Széchenyi Viktor földbirtokos és gazdálkodó fiát, a Nemzeti Múzeum alapítójának, Széchényi Ferenc grófnak ükunokáját, akinek dédapja volt Széchényi Lajos, Istvánnak, a „legnagyobb magyarnak” a testvérbátyja. Gyermekkorát és felnőtt életének Magyarországon töltött éveit Széchenyi Zsigmond már nagyrészt a Dunántúlon élte le, amikor épp nem Afrikában vadászott, s már életében nemzetközileg ismert vadászként és íróként tartották számon.

A tegnap avatott emléktábla eme életrajzi momentumot, a Váradon való születést örökíti meg, elkészítésének művészi része, a rézdomborítás Deák Árpád szobrász nevéhez fűződik. Az eseményt az RMDSZ váradréti szervezete, a Partium Alapítvány és a Máltai Segélyszolgálat közösen szervezte és támogatta, a leplet az emléktábláról gróf Széchenyi Zsigmondné rántotta le az alpolgármester és az államtitkár közreműködésével. A rövid ceremónia végén a rokonság és az arisztokrácia, civil szervezetek és közületek képviselői, illetve magánszemélyek helyezték el a tisztelet koszorúit, virágait a tábla alatt.

Ki is volt ő?

Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi Zsigmond gyermekkorát a Dunántúlon és a család csehországi és ausztriai birtokain töltötte. Középiskoláit a székesfehérvári Állami Főreáliskolában, majd a budapesti Ferenc József Főgimnáziumban végezte. 1915-ben érettségizett, ezután azonnal besorozták, az első világháborúban 1916–1918 között csapatszolgálatot teljesített. Ezután jogi tanulmányokba fogott, de 1919-ben abbahagyta, mert életcéljának a természet és az állatvilág tanulmányozását tekintette. 1920–21-ben Münchenben és Stuttgartban tanult, majd 1922–23-ban Oxfordban és Cambridge-ben bővítette nyelvtudását és zoológiai ismereteit. 1924–1932 között a Somogy megyei Kőröshegyen gazdálkodott, erre az időre esett első afrikai állatgyűjtő és vadászexpedíciója; 1927-től vadászott Egyiptomban, Líbiában, Szudánban. Kenyában, Tanganyikában és Ugandában. 1935-ben Alaszka következett, majd 1938-ban ismét Afrika. 1939–1944 között apja Fejér megyében levő birtokán vadvédelmi és vadbiológiai problémákon dolgozott. A második világháború alatt nagy veszteség érte. Leégett budapesti Istenhegyi úti villája, és megsemmisült gazdag, 1300 darabos trófeagyűjteménye. 1947-től vadászati felügyelőként dolgozott az Országos Erdészeti Központban. 1950-ben a Mezőgazdasági Múzeumban szakmuzeológus, de 1951-ben kitelepítették egy Hajdú megyei, Polgár melletti tanyára. A Rákosi-rendszer alatt sok igazságtalanság érte, munkát nem kapott. Az ötvenes években került a Keszthelyi Helikon Könyvtárba, itt elkészített egy szakbibliográfiát a vadászati irodalomról. 1955-ben a Szépirodalmi Kiadó ismét kiadta a már negyed százada megjelent Csui!-t. Felesége bátorítására és biztatására ismét írni kezdett. 1960-ban hivatalos állami expedícióval Kelet-Afrikában járt. 1964-ben kilencedszer, de utoljára jut el Afrikába.

Széchenyi Zsigmond 1930 között Magyarországon vadászott; a Bakonyban, a Vértesben és kőröshegyi birtokán. Főleg szarvasra, ezért utazott a Kárpátokba is. Erdélybe 1941-től járt; legtöbbször a Maros menti Dédabisztrára, ahol a szarvason kívül medvére, őzbakra, vaddisznóra. Európai útjai során több országot is meglátogatott, Tirolban, ahova évről évre járt, zergére és fajdfélékre vadászott, Skóciában skót hófajdra, Olaszországban kőszáli kecskére.

Az író

Széchenyi Zsigmond életútja tipikus kelet-európai történet. Egyesek szerint a háború élménye is közrejátszott abban, hogy nem folytatta jogi tanulmányait, hanem a zoológia felé fordult. Az apja hatására a húszas években a vadászat szerelmesévé váló fiatalember eleinte csak a hazai erdőkben kalandozott, de első afrikai útja megváltoztatta az életét. Az 1927-es kelet-szudáni expedíciója után még nyolcszor járt Afrikában, de 1935-ben Alaszkát is útba ejtette. A második világháború után minden a visszájára fordult. Birtokait elkobozták, grófi címétől megfosztották, egy ideig Sopronkőhidán és az Andrássy út 60. alatt is fogságban tartották, végül kitelepítették a Hortobágyra. Csak az ötvenes évek közepétől vették ismét emberszámba, s megkezdték a harmincas években írt könyveinek újrakiadását is. 1959-ben ismét visszaköltözhetett a fővárosba, s a Természettudományi Múzeum megbízásából kétszer még Afrikába is eljuthatott, ott szerzett trófeagyűjteménye és hatezer kötetből álló, négynyelvű szakkönyvtára máig a múzeum tulajdonában van Széchenyi Vadászati Könyvtár néven.

Széchenyi Zsigmond elsősorban vadászként vált elismertté, de írónak sem volt utolsó. Sőt sokak szerint a vadászírók egyik legnagyobbika volt, a harmincas években megjelent könyveit a kritika istenítette, Budapest egyik legkedveltebb társasági emberévé vált, egy róla írott életrajzi tanulmány szerint filmsztárnak is beillett volna. Gyorgyevics Tamás a kései műveit (Ahogy elkezdődött, Ünnepnapok) „a legszebb magyar vadászkönyvekként” aposztrofálta. Széchenyi Zsigmond neve az olvasóknak mindig is garanciát jelentett a minőségre, könyvei másfél millió példányban jelentek meg Magyarországon. Művei azért is válhattak olyan népszerűvé, mert nemcsak vadászkönyvek, hanem inkább egy trófeákról, szarvasagancsokról, medvebőrökről, kosszarvakról álmodozó romantikus világfi útinaplói. Tökéletes útikönyvek, bepillantást nyerhetünk a kiváltságos utazók világába, hiszen Alaszkába vagy Tanganyikába eljutni ma is inkább úri passzió. Egy jó útikönyv alapfeltétele, hogy az olvasóban szimpátia ébredjen a szerző iránt, ellenkező esetben a mű hamar visszakerülhet egy antikváriumba. Az író egyfajta kalauz, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a jelleme. Márpedig Széchenyi Zsigmond jellemében nehéz lenne kivetnivalót találni, nem véletlen, hogy az Alaszkában vadásztam című könyvét kilencszer is kiadták, s összesen 210 ezer példányban nyomtatták ki, sőt, a Nahar – Indiai vadászkalandok nyolc kiadást ért meg 280 ezer példányban! Több munkáját külföldön is kiadták, angolul, németül, hollandul, szlovákul.”