2020. 01. 19.

Írjunk végre valamit…

Az elmúlt években sok változás volt, talán ezért is éreztem azt, hogy kiégtem. Nem jelentett örömöt az írás, a fotózás, semmi. Sokat gondolkodtam azon, mi lehet ennek az oka? Talán édesanyám elvesztése… hisz már évek teltek el. Mai napig kihatna rám? Nem tudom. Sok ismerőstől, barátoktól – akiket megint csak kissé elhanyagoltam, de vannak, akik nem tágítottak – kaptam a bátorító szavakat, hogy folytassam, mert hiányzik nekik. Nem ígérek semmit, de azt megteszem, hogy igyekszem írni néha, na jó kicsit sűrűbben, mint manapság.

Mik is történtek… Ami sokáig éltetett, azt hagytam abba. Egy tollvonással, azonnal. Nem vagyok már sem elnöke, sem tagja a VKE-nek, sem a természetfotó körének. Azt hiszem jó alapokat raktunk le a közel öt év alatt azzal a kis csapattal és reméljük sikerül azt – hogy stílszerű legyek – cserkészutat tovább takarítgatniuk, amin mi elindultunk. Persze nem kötelező, mondhatnám semmi közöm hozzá. Csak jól esne.

Talán, hogy valahol megtaláljam önmagam azért is örültem Laci barátom és lánya kérésének, hogy sétáljunk egyet közösen csak úgy hármasban. Akár az északi el camino is lehetne a Fjällräven Classic túra, amibe belevágtunk. Csodálatos vidék, emberek, minden. Tényleg itt ismerszik meg az, hogy kire, miként tudsz számítani, avagy nem. Nálunk én úgy érzem ez nagyon jókor és jól sült el. Sajnos a vége nem sikerült, mert a természet nem úgy gondolta, mi meg inkább a biztos, sérülések nélküli feladást választottuk. Az élmény így is fantasztikus volt. Ismét egy olyan helyen jártam, ahová újra és újra visszamennék.

Ezt a sztorit azért majd folytatom még, de most le kell vigyem a kutyát… 🙂



info@nagyvadfotozas.hu