Alexander Supertramp

Idén augusztusban (1992. augusztus 12.) volt halálának huszadik évfordulója annak a kivételes fiatalembernek, aki mindenét hátrahagyva, új emberré kívánt válni a vadonban.

A fenti versrészlet volt a nyitó képsora annak a filmnek, melyről szeretném megosztani az olvasóval az érzéseimet. Sokáig töprengtem, miként tudnám objektíven megközelíteni a történetet, végül rá kellett döbbennem, nehéz fába vágtam a fejszémet. Valamivel több, mint egy éve láttam először az Út a Vadonba című filmet, és túlzás nélkül állítom, egy kezemen meg tudom számolni azokat a filmes élményeimet, melyeknek hatását ilyen szinten őrzöm magamban.

A film számos elismerést kapott, többek között két Oscar jelölés. A nézőt az eredeti helyszínekre kalauzolja, melyek képi megjelenítése lélegzetelállítóra sikeredett. Sean Pennt ezúttal a kamera mögött csodálhatjuk. Kerek tíz évet kellett várnia a megfilmesítéssel, mire megkapta a jogokat. De azt hiszem megérte.

Főszerepben a mai ifjú színészek egyik nagy tehetségét láthatjuk, aki a szerep élethű megformálásához több mint húsz kilótól szabadult meg és a kemény fizikai igénybevételt követelő jeleneteknél sem szorult kaszkadőr segítségére. Emile Hirsch szerint az emberek többsége azért tudott azonosulni az általa játszott karakterrel, mert mindenkiben mélyen ott lappang a kalandvágy, csak a többségünk túl gyáva, tetteiben túlzottan korlátozott, hogy meg is lépje azt. Ez a srác másmilyen volt…

A film megtörtént eseményt dolgoz fel. A fiatalember történetét korábban már könyv alakban is feldolgozta az író Jon Krakauer, aki úgy nyilatkozott róla: „Chris McCandless története a bőröm alá hatolt és mind a mai napig ott is maradt.”

Christopher McCandless 1990-ben sikeresen megszerzi diplomáját az atlantai Emory Egyetemen, majd nem sokkal lemond minden földi vagyonáról. Összes megtakarítását egy jótékony szervezetnek adományozza, ily módon szabadulna az önzőséggel és cinizmussal átitatott materialista világ valamennyi kötöttségétől.

Űzött vadhoz tudnám hasonlítani, aki ugyan önszántából, de addigi életét hátrahagyva, önkényesen eltörli személyazonosságát és kóborlásaihoz új „vándor” nevet vesz fel, ő lesz Alexander Supertramp. Ezt követően anélkül, hogy szüleitől – akikkel kapcsolata a felszínen idilli, ám valójában igen összetett – illetve szerető húgától elbúcsúzna, nekivág a nagyvilágnak.

Két választást látott maga előtt : Vagy dolgozik vagy amolyan nomádként pénz és emberi kapcsolatok nélkül próbál élni.. Már régóta álmodott egy alaszkai kalandozásról, ahol távol a civilizációtól nomád módra élhet és ahol felépítheti szellemi, spirituális önmagát, távol az emberektől, miközben naplót ír…
1992-ben elstoppolt Fairbanksbe, Alaszkába … Jim Gallien, aki utoljára vette fel stopposként aggódott érte, mert a minimális túlélőkészlete sem volt meg, még iránytűje se ! Arról nem beszélve, hogy abszolút tapasztalatlan volt a vadonhoz. Gallien hiába próbálta lebeszélni, nem sikerült neki. Elmondása alapján Chris nagyjából 5 kiló rizzsel és egy .22 Remingtonnal vágott neki az alaszkai rengetegnek. „Gőze nem volt, hogy hova megy, de nem tudtam lebeszélni” – mondta.

Később megtalált naplója alapján rekonstruálható a történet folytatása.

Chris először átkelt a befagyott Toklat Riveren, aztán talált egy elhagyatott buszt, ahol hónapokig élt -közben bogyókon élt.  Egyszer lőtt egy jávorszarvast, meg pár madarat.
Naplója az eksztatikus kezdetektől a kiábrándulásig 189 napig tart – ebből kb. 120 nap volt a vadonban.

Egy művelt, intelligens fiatalemberrel állunk szemben, kiben fizikai rátermettsége ellenére érzékeny lélek lakozik. Ezt húga és egyben legjobb barátja, Carine hasonlata hűen ábrázolja: „A kristály törékenysége nem gyengeség, hanem szépség.”
A fiú magányát kedvenc íróival – Tolsztoj, Thoreau, Jack London – osztja meg és napjairól, gondolatairól naplót vezet. Bár az volt minden vágya, hogy a természet lágy ölén éljen, az elemek őt sem kímélik. Miután roppant bölcsen levonja a tanulságot: „A boldogság csak akkor valós, ha azt másokkal is megosztjuk,” minden vágya visszatérni a civilizációba, újra viszontlátni családját…, de a folyó, aminek jégpáncélján áprilisban átkelt anno, júliusra megáradt és elzárta a visszautat. Ezért visszament a buszhoz.
Később ott találták meg a buszban, a hálózsákjában… nagyjából 30 kilóra fogyott, ahogy megállapították: éhen halt. Egyes vélemények szerint valami toxikus tényező is lehetett a bogyók közt.

Van azért egy kis nyomorúságos része is a dolognak, melyeket a tények is bizonyítanak.

A folyón, kb. negyed mérföldre volt tőle egy híd, amin átkelhetett volna, de persze ő nem vitt magával térképet, mert minek is. Nem messze lakhelyétől, az elhagyatott busztól, több faház is volt, elegendő túlélő készlettel, élelemmel….

Peter Christian alaszkai ranger véleménye Chrisről: „Amit mindig is mondani fogok erről az esetről.. Gyertek Alaszkába nyugodtan, vállaljátok fel a kalandot a vadonban, de tanuljatok Chris esetéből, aki egy buta, tragikus és követhetetlen ember volt.. Gyakorlatilag öngyilkos lett..”

Az Anyatermészet nem válogat, erejét kénye-kedve szerint fitogtatja, majd elemi erővel csap le ránk. Tisztelnünk kell(ene) Őt!

Vajon McCandless őrült volt, netán öngyilkos hajlamú – ahogy azt később többen is állították? Vagy csupán egy lázadó idealista? Erre a kérdésre mindenki megadhatja a szubjektív választ, előbb azonban érdemes végignézni a filmet. Muszáj megismerkedni ezzel a bámulatos fiatalemberrel, kinek története mély nyomokat fog hagyni abban, aki rászánja azt a majdnem két órát az életéből. Miért vagyok ebben ennyire biztos? Az 1992-ben bekövetkezett eset óta a 142-es sorszámmal ellátott fairbanksi „varázsbuszhoz” milliók zarándokoltak el…

Szükséges tehát okokat keresnünk, mikor a válasz itt hever tőlünk karnyújtásnyira? Mindenki élni szeretne, mielőtt a fények örökre kihunynak. Csupa nagybetűvel! Christopher McCandless pedig pontosan ezt tette. „Élt mielőtt meghalt.”