Nagyvad-fotózásról

Mielőtt belevágnánk a hazai nagyvad fajok fotózásába, nem árt megismerkedni néhány hasznos tudnivalóval. Első és talán a legalapvetőbb, mit nevezünk nagyvadnak?

A törvény a vadászható fajokat méretük alapján a “nagyvad” és az “apróvad” meghatározással jelöli. Nagyvadfajok az alábbiak

  • Gímszarvas (Cervus elaphus),  hangja

az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjához tartozó faj. A gímszarvas az egyik legnagyobb szarvasféle. Az állat hossza 165-250 centiméter, marmagassága 100-150 centiméter, farokhossza 12-14 centiméter és testtömege 160-350 kilogramm. A tehén kisebb és könnyebb, mint a bika. A bikák ágas-bogas agancsot viselnek, melyet minden évben ledobnak, és újat növesztenek. Szőrzete télen szürkésbarna, nyáron vörhenyesbarna. A tavasszal született borjak szőrzete vörösesbarna, sárgásfehér pettyekkel. A szarvasok “tükre” nyáron világos barnás-sárga, télen sárgás-fehér.

 

  • Dámszarvas (Cervus dama),  hangja

a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a szarvasfélék (Cervidae) családjába tartozó faj. Korábban két alfaját különböztették meg: az európai dámvadat (Dama dama dama) és a mezopotámiai dámvadat (Dama dama mesopotamica). Testhossza 125-165 cm, farokhossza 16-19 cm, marmagassága 80-110 cm, testsúlya 40-125 (bika) és 25-50 kg (tehén). A dámszarvas hosszúra nyúlt, lapátszerű agancsa jelentősen különbözik minden más szarvasétól. Mindkét nem felnőttkori bundáján vörösesbarna alapon sorokba rendezett fehér pöttyöket találunk.

 

  • Őz (Capreolus capreolus),  hangja

Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő, Korzika, Szardínia, Írország és Kelet-Európa keleti határa kivételével.

Az európai őz testhossza 95-140 centiméter, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15-30 kilogramm. A bakok kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és az igazi szarvasokénál kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. Eltekintve az Európába betelepített muntyákszarvastól és a Kínából idekerült víziőztől, nagyon finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és hosszú, karcsú nyakával az őz a szarvasfélék legkisebb európai képviselője. Fara felé enyhén nehezedő teste lehetővé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben.

 

  • Európai muflon (Ovis gmelini musimon),

párosujjú patás kérődző, amely a tülkös szarvúak családjába és a kecskeformák alcsaládjába, azon belül a Ovisnembe tartozó alfaj. Teste barna, a hasa, a lába térdtől lefele, a hullató körüli tükör, az arc és a fül fehér. A kosok hátán fekete csík húzódik, és a hát két oldalán fehéres folt, ún. nyereg figyelhető meg. A kosok tömege 40-45 kg, a juhoké 30-35 kg. A kosok hátrafelé ívelő szarvat viselnek, amely fokozatosan növekszik, oldalra és körben csavarodik. A nőstény egyedek 5-10%-a is viselhet szarvat.

 

  • Vaddisznó (Sus scrofa), hangja

az emlősök (Mammalia) osztályába a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozó faj.

Testhossza 110-155 centiméter, farka vékony, 15-20 cm hosszú, az erős kanok marmagassága 1 méter is lehet, tömege 50-190 kilogramm (kanok) és 35-160 kg (kocák). Egyes vidékeken még ennél lényegesen súlyosabbak is lehetnek, a Kárpátokban például elérhetik a 350 kg-ot is. Ezzel szemben a dél-európai vaddisznók alig fele akkorák. Az ismert ökológiai szabályt követik, amely szerint egy-egy faj példányai a melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hidegebb tájakon. Küllemét és megjelenését tekintve a vaddisznót egyetlen más vadon élő európai állatfajjal nem lehet összetéveszteni. Színezete a csaknem feketétől a barnásvörösig és a homokszínűig változik, ezt részben a környéken uralkodó talajszínre lehet visszavezetni, a vaddisznók ugyanis előszeretettel dagonyáznak.

 

 

… röviden ennyit a hazai nagyvadakról. Ha már ismerjük az állatokat, nyomaikat, viselkedésüket, ezen belül különféle jelzéseiket, élőhelyüket és ez akár már csukott szemmel álmunkból felverve is megy, akkor léphetünk tovább. Azt hiszem az átlaggal szemben volt némi kis előnyöm, így sokkal korábban sikerült eme tudományt magamévá tenni. Ezeket a hasznos dolgokat megtanulva rögtön mentem volna az erdőbe, hogy életem képét megvalósítsam. Igen ám, de ez a tudást egy más jellegű tudással is ki kell egészíteni, ami a következő nagy lépés a tanulásban. Tehát a következő nagyobb lépés a nagyvadak fotózásánál nekem igen fontos, és ez nem más mint az álcázás. Itt igazából két fő álcázási “módot” különböztetnék meg, melyek a fotózás technikájától függenek leginkább. Az első, magának a személynek az álcázása, a második mikor egy bizonyos hely kiválasztása után lesből készítjük képeinket.
Itt is bírok egy kis előnnyel, mert szerencsére (most már) tanultam az álcázás mesterségét. Nincs nagy különbség az állatok vagy az emberek elől való eltűnésben, csak az állatok elől nehezebb.

…mit is kell tudjunk az álcázásról a modern korban
Természetesen, mint mindig, az álcázást is először a katonáknak fejlesztették ki, majd a vadászoknak és a természetet megfigyelőknek is egyaránt szükségük lett a megfelelő álcázásra, hogy a rohanó világunkban ismét minél közelebb kerülhessünk a természethez. Az álcázás egy összetett tevékenység, amelynek célja, hogy jelenlétünket elrejtsük mások elől, a mi esetünkben az állatok elől. Míg a katonának az élete múlhat a hatékony álcázáson, a természetfotósok pedig zavartalanul, eredeti környezetükben figyelhetik és örökíthetik meg az állatvilágot. Nem véletlen a természetfotós és vadász párhuzam, hiszen a fotózás is ha úgy vesszük egyfajta vadászat, fegyverek nélkül. Ennek ellenére a vadászok kifejezetten nem rajonganak a fotósokért. Természetesen itt is van kivétel. Ennek egyik oka talán a technika gyors fejlődése, könnyen elérhető, beszerezhető manapság egy olyan fényképező gép, mellyel már lehet értékelhető fotókat készíteni, így mindenki természetfotósnak kiáltja ki magát ha a szoba falain kívül kattintgat. Na, de nagyon elkanyarodtunk a témánktól az álcázás fontosságától.
A megfelelő álcázás három, de egymást kiegészítő részre különíthető el, amelyek között nem lehet fontossági sorrendet felállítani, mert teljesen mindegy, melyik érzékszervével érzékel bennünket az az állat, ami elől elrejtőzni szeretnénk.
  • Színek és formák álcázása.
  • Természetidegen, vagy emberi eredetű szagok álcázása.
  • Hangok álcázása.
Eltérő mértékben, de mindhárom területen szerepet kap a megfelelő felszerelés vagy ruházat, de legalább ekkora jelentősége van a fegyelemnek és a gyakorlatnak is, mert e nélkül a legjobb álcázást segítő felszerelések sem lesznek hatékonyak.
A színek megfelelő álcázása megnehezíti leshelyünk észlelését. Megnehezíti, de nem teszi lehetetlenné, mert a tökéletes álcázás részét képezi a formák álcázása is. Tudnunk kell, hogy a hagyományos álcaruhák csak viszonylag sűrű növényzet esetén hatásosak, mert minden álcaszínnek szüksége van egy megfelelő szín- és formavilágú környezetre, amihez hasonlítani tud.
A megfelelő terepszín kiválasztása minden álcázásnak az alapja. Az ember szemével általában lényegesen messzebbről képes beazonosítani egy másik ember helyzetét, mint bármelyik más érzékszervével. Ezt az alapigazságot csak a terep- és domborzati viszonyok változtathatják meg, amelyek nagyban korlátozhatják a látást és ezért más érzékszerveknek (szaglás, hallás) jut nagyobb szerep.
Az álcázó terepmintákat két nagy csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportot a katonai célú terepminták,másikat a vadászok által használt rejtő színek alkotják.A katonai minták általánosan használhatóak, viszont egy adott területen soha nem biztosítanak olyan fokú álcázást, mint az adott természeti környezetre speciálisan kifejlesztett terepszínek. A katonai terepszínek ezért nem törekednek a környezetben található formák (levelek, fatörzsek, kövek stb.) pontos leképezésére, hanem csak ezek színvilágát igyekeznek megjeleníteni.
Ha álcaruhánkat hazai boltokban szerezzük be, szinte bizonyosan csak katonai terepminták közül választhatunk. Ebben az esetben nem rossz ötlet, ha több, színvilágában hasonló, azonban mégsem tökéletesen azonos mintázatú rejtő színt választunk ruházatunk összeállításakor.

…álcázás a természetmegfigyelésben, vadászatban

A rejtő minták magasiskoláját a másik csoport, a vadászati célú színek jelentik. A tökéletes álcázásra való törekvés szinte egyidejű az emberiséggel, mert a fegyverek elterjedése előtt a vadásznak a vad közvetlen közelében, az állat érzékszerveinek hatósugarán belül kellett mozognia. Ugyan ez igaz a természetfotósokra, akik az állatok, madarak megfigyelésére és “elejtésére” kívánják használni az álcázás művészetét. A vadászati célú rejtő színek fejlesztésének nagy lökést adott az íj vadászfegyverként való felhasználásának ismételt elterjedése. Ezért a vadászíjászok az álcázás mesterei, amit természetesen a megfelelő álcaruha is hatékonyan segít. Akár színek vagy formák, akár hangok vagy szagok álcázásáról van szó, a vadászíjászok minden álcázási területen óriási tapasztalatot gyűjtöttek össze. Vadászíjászok segítségével és tapasztalataik felhasználásával kifejlesztett álcaszínek hatékonyságukban messze felülmúlják a katonai mintákat. A kiváló hatékonyság oka, hogy ezek a minták  – kevés kivételtől eltekintve – tökéletesen utánozzák azt a természeti környezetet, amihez kifejlesztették őket. A ruhákon nagy pontossággal jelennek meg az erdei vagy vízi táj képei, a levelektől az ágakon keresztül a fatörzsekig vagy a nádig. Ezért ezek a színek ritkább növényzet esetén is hatásosak, mert a ruha viselője maga is a táj szerves részének tűnik.

Talán említeni sem kellene, de minden álcaruha csak akkor nyújtja a kellő védelmet, ha képesek vagyunk teljesen mozdulatlanul várakozni.Aki nem tud nyugton maradni, állandóan toporog, vakarózik, vagy a felszerelését igazgatja, annak nem való álcaruha.

Néhány jótanács:

  • Ha ruházatunk olyan, mely nagyban elüt a természet színeitől (piros, sárga, rózsaszín, narancssárga), akkor igyekezzünk ezeket a színhatásokat lecsökkenteni.

    Ezt úgy érhetjük el (anélkül, hogy megszabaduljunk a ruhától), hogy a természetet hívjuk segítségül.

  • Keressünk olyan helyet, ahol sarat, pocsolyát találhatunk, majd teljes ruházatunkat mártsuk a sárba, kenjük be vastagon sárral, és hagyjuk megszáradni. Ezzel a művelettel az élénk színeket eltüntethetjük vagy minimálisra csökkenthetjük.
  • A tűzrakásból megmaradt faszén is alkalmas lehet arra, hogy a ruházatunk színeit megváltoztassuk. A faszénnel kenjük be vastagon azon részeket, melyek túl színesek.

    Ha lehetséges, akkor vigyünk magunkkal faszén darabokat, hogy később is használni tudjuk azokat.

  • A növényzet is felhasználható, bár azzal csak takarni, elfedni, megváltoztatni nem tudjuk a színeket.

    A füvet, leveleket erősítsük a testünk köré, ha van lehetőség rá, akkor a combunkat is fedjük le.

Hogyan használjuk a természetes anyagokat testünk álcázására…

A zöld színű növényzetből nyerhetjük a zöld színt, a feketét a faszénből vagy a feketeföldből, barnát kapunk a sárból, barnás földből.

A zöld növényzetet törjük össze úgy, hogy pépes anyagot kapjunk. Vízzel vagy nyállal, esetleg állati zsiradékkal összekeverve tudjuk úgy elkészíteni, hogy az alkalmas legyen arra, hogy az arcunkat, nyakunkat, fülünket, kezünket (látható bőrfelületet) bekenve megváltoztassuk azok színét.

A faszenet szintén akár magában, de legjobb vízzel, nyállal, állati zsiradékkal elegyíteni, hogy tartós fekete színt kapjunk.

A sár (barna föld) a fenti anyagokkal elegyítve alkalmas a látható testrészek álcázására. Természetesen a felsorolt anyagok vegyes használata a legalkalmasabb arra, hogy – aránylag – tökéletes álcát készíthessünk.

Érdemes megjegyezni, az álcázásnak nem az a lényege, hogy ész nélkül kenjük a festéket minden testrészünkre, hanem az, hogy a festék, valamint az egyéb anyagok használatával megváltoztassuk, elváltoztassuk a jellegzetes emberi arcvonásokat, bőrszíneket!

Figyelem! Az arcfestést ellenőrizzük folyamatosan, mert a huzamos igénybevétel hatására gyorsan lekopik a bőrről!


info@nagyvadfotozas.hu