– tájékozódásról

Első témának a tájékozódással kapcsolatos általános és kicsit "szakmai" kérdéseket boncolgatnám. Sokat gondolkodtam, hogy mi lenne a témában a tűzhely, ahonnan el kellene indulni. De rájöttem, "el kellene indulni", hogy elinduljunk, tudni kell honnan hová, milyen úton.

A lakóhelyünk környékén gyerekkorunkban már egész hamar megtanulunk tájékozódni. Egy kisgyerek, bár még nem tud olvasni, felismeri a saját utcáját, házát, a környező játszótereket, az óvodába vezető utat. Később egyre több helyre „gondolkodás nélkül” eltalálunk.

Tájékozódás helyismeret alapján

Érdekes végiggondolni, hogy mi segíthet az ilyen tájékozódásban, mik azok a jellegzetes pontok, amiket megjegyzünk, amelyek segítenek az eligazodásban. Segít ebben, ha kipróbálod, hogyan magyaráznád el egy ismerősödnek a lakásotokhoz vezető utat. Nem csak a városban lehet így tájékozódni: aki sokat jár kirándulni, az az erdőben, a hegyek közt is felismeri azokat a helyeket, ahol már többször járt. A pásztorok, az erdészek részletesen ismerik azt a tájat, ahol dolgoznak.

Táblák, jelzések

A városokban, az autóutakon (de sok helyen az erdőben is) táblák, feliratok, jelzések segítik azokat, akik nem rendelkeznek helyismerettel. (Ennek hiányát jól lehet érezni például egy kínai városban, ahol az odatévedő európai semmit nem tud elolvasni, és így nagyon elveszettnek érezheti magát.) Az utcanevek, a házszámok, a busz- és villamosjáratok számozása segíthet eligazodni egy városban. De már egy nagyobb épületben (kórházban, hivatalban) is szükség van eligazító táblákra, az emeletek, ajtók számozására. Nagyobb városokban a metróállomások, pályaudvarok, hidak lehetnek azok a fő tájékozódási pontok, amelyeket feliratok, eligazító táblák alapján bárhonnan megtalálhatunk.

Ha távolabbra, más városokba, falvakba akarunk eljutni, akkor is táblák segítik az eligazodást. Persze Budapest belsejéből indulva nem könnyű autóval a megfelelő irányba kijutni a városból. Sokat segít, ha ismerjük az ország fő útvonalait, az utak számozását és azoknak a nagyobb városoknak a nevét, amerre utunk vezet.  A kirándulóhelyeken a szöveges eligazító táblákon kívül turistajelzések is segítik a helyismerettel nem rendelkezőket. Sokszor a jelzések színe és alakja is segít az eligazodásban (országos kék jelzés, hegycsúcsra vezető háromszög, forráshoz vivő körjelzés, stb.). A sípályákon, a bicikliutakon, a folyókon és tavakon más-más speciális jelrendszert használnak.

Égtájak, a Nap és a csillagok

A természetben, ahol sem a helyismeret, sem pedig feliratok, útszámozások nem segítenek, másképp kell tájékozódni. Alapvető fontosságú az égtájak ismerete és beazonosítása.

Az iránytű felfedezése előtt ebben elsősorban a Nap és a csillagok segítettek. Legkönnyebb dolgunk a sarkcsillaggal van, amely mindig az északi irányt mutatja. A sarkcsillag horizont feletti magasságából pedig leolvashatjuk tartózkodási helyünk északi koordinátáját. (Az égitestek horizont feletti magasságának meghatározására szolgáló műszer a szextáns. A szextánssal a csillag vagy a Nap képét forgatható tükrök segítségével a horizont képére vetíthetjük. Ezután az égitest horizont feletti magassága a műszeren lévő skáláról leolvasható.) A többi csillag helyzete időben változik, ezért ezekkel az égtájak meghatározása sokkal bonyolultabb, csillagászati adatokon kívül a pontos időre is szükség van. Nappal a Nap helyzetéből következtethetünk az égtájakra. Ha sikerül megfigyelnünk a Nap delelését, akkor a delelés iránya a pontos déli irányt mutatja. A delelés magasságából a tartózkodási helyünk északi (vagy déli) koordinátáját, a delelés pontos időpontjából pedig keleti (illetve nyugati) koordinátáját számíthatjuk ki.

Az iránytű

Az Európában az újkor óta, de Kínában már sokkal régebben is használt iránytű egy könnyen forgó kicsiny mágnes, amely beáll a Föld mágneses terével párhuzamosan. Az iránytű a mágneses északi irányt mutatja, ami kisebb-nagyobb mértékben eltér a földrajzi északi iránytól. Magyarországon ez az eltérés elég kicsi: a mágneses észak kb. 2 fokkal nyugat felé tér el a földrajzi északtól (azaz a Föld forgástengelye által meghatározott iránytól). A Föld mágneses tere nem vízszintes, ezért az iránytűt, ahhoz, hogy ne billenjen ki a vízszintes síkból, ki kell egyensúlyozni. A Föld különböző részein más-más irányú és mértékű kiegyensúlyozás szükséges.

Folyók, tengeráramlatok, szelek

A technikai eszközök megjelenése előtt a nagy folyók, a szelek és a tengeráramlatok segítették a tájékozódást. Az ősi utak a folyóvölgyeket követték. Ha a hegyek közt mindig a vízfolyás irányába követjük a patakokat, akkor előbb-utóbb kiérünk egy kisebb-nagyobb folyóhoz, és végül eljutunk valamelyik tengerhez. (Visszafelé már nehezebb: folyásiránnyal szembe haladva állandóan döntenünk kell, hogy melyik ágat kövessük.) A tengereken az áramlatok és a szelek segítenek a haladásban és a tájékozódásban is. Az óceánokon és a nagyobb tengereken a hőmérséklet- és sótartalom-különbségek, valamint a Föld forgása miatt hatalmas áramlások, és állandó szélirányok alakulnak ki. De kisebb tengereken, nagyobb tavakon is vannak évszakokra vagy napszakokra jellemző szélirányok, amelyek segíthetik a hajósokat.

Hegyek és völgyek – a domborzat

A folyókhoz hasonlóan az éles hegygerincek és a hosszú, mély völgyek is gyakran egyértelmű vezetővonalak. A különböző domborzati formák (csúcs, gerinc, nyereg, völgy, stb.) szintén a tájékozódás támpontjai lehetnek. Ezek ráadásul – szemben a növényzettel, az úthálózattal és a beépítettséggel – emberi idővel mérve alig változnak.

Toronyiránt és szintmenet

Két pont között legrövidebb út az egyenes. Toronyiránt menni azt jelenti, hogy egyenesen a kiszemelt célpont (hegycsúcs, kilátó, templomtorony) felé haladunk, utak vagy más vezetővonalak nélkül. Ez biztosan a legrövidebb útvonal, de hegyes-völgyes vidéken sokszor nagyon sokat kell föl-le kapaszkodni, és ismeretlen terepen sok kellemetlen meglepetés is érhet minket. Ilyenkor lehet, hogy érdemes utakon kerülni. Egy hegyre akkor is mehetünk toronyiránt, ha nem látjuk a hegy tetejét: ha mindig az esésvonal mentén felfelé haladunk, akkor előbb-utóbb felérünk a csúcsra. Visszafelé itt is nehezebb: ha mindig lefele megyünk, akkor valahová leérünk, de nem biztos, hogy a hegynek arra az oldalára, ahová szerettünk volna. A szintmenet azt jelenti, hogy a hegy oldalában azonos magasságban haladunk. Ekkor persze általában hosszabb utat teszünk meg, de nem kell feleslegesen föl-le másznunk. Sok helyen lehet találni szintben haladó ösvényeket, utakat vagy vadcsapásokat. Ezek hiányában meredek, köves hegyoldalban a szintmenet is nagyon fárasztó lehet.

Iránymenet

Iránytűvel akkor is mehetünk egyenesen, a legrövidebb úton a cél felé, ha nem segíti egy torony vagy hegy a tájékozódást. Különösen alkalmasak erre a tájfutók által használt forgatható szelencés tájolók. A haladási irányt megállapíthatjuk térkép segítségével, vagy az útnak egy olyan pontján, ahonnan a cél felé jó kilátásunk van. Ekkor a tájolót a kiválasztott cél irányába tartjuk, a szelencén lévő nyilat pedig addig forgatjuk, amíg fedi a (mágneses észak felé mutató) tűt. Ezután a tájolót egyenesen magunk előtt tartva mindig úgy megyünk, hogy a szelencén lévő nyíl és a mágneses tű fedésben maradjon. Ezzel a módszerrel tehát lényegében a haladási irányunk és az északi irány közti szöget tartjuk állandóan. Az iránymenet fontos kiegészítése a megtett távolság mérése lépésszámolással. Ehhez ismernünk kell a lépéseink hosszát (nekem, például átlagosan 75 cm), ami természetesen függ a lábunk hosszától, a tereptől és a haladási sebességtől is.

Tájékozódjunk…

Ezután, a kicsit részletes bevezető szakasz után tekintsünk bele a részletekbe. Ezek a részletek sem lesznek olyan szárazak, emészthetetlenek reményeim szerint, de azt hiszem mindenkinek szüksége van egy alapvető tájékozódási ismeretre, alapműveltségre. Higgyétek el, szerintem elég fontos dolog, hogy az ember tudjon tájékozódni erdőn, mezőn, városban, pusztaságban. Könnyebben ismered meg hazádat, a világot.   Gyermekkoromban nagyon kedveltem a tévében egy sorozatot, a "Másfél millió lépés Magyarországon"-t, valamint folytatását a "Még egymillió lépés…"-t mely sorozatokat annak idején Rockenbauer Pál is valami hasonló gondolattal indulhatott útjára még 1979 -ben, az Országos Kéktúra bejárására. 7 évvel a Másfél millió lépés… után, 1986-ban ismét útra kelt a filmes stábbal és a kéktúra akkori nyugati végpontjából elindultak dél felé, hogy maguk választotta úton előbb a Dél-Dunántúli Kék-túra nyugati végpontját Kaposvárt, majd onnan ezen az úton végigmenve Szekszárdot érjék el "Még egymillió lépés…" megtétele után. Egy új, hosszú távú vándorutat akart létrehozni az országos és a dunántúli kék túra vonalának összekötésével. Az útvonalról készült filmet, már csak halála után mutatták be. A sorozat egyik legmegkapóbb része az a Baranya megyei szakasz, mely a zengővárkonyi öreg szelídgesztenyést mutatja be. Rockenbauer Pál 1987. november 26-án halt meg Katalin-puszta mellett, hamvai kívánsága szerint a Mecsek hegység lábánál, a fent említett zengővárkonyi, több száz éves szelídgesztenyésben nyugszanak, egy nagy nyers, vörös márványkő alatt.

Akkor talán vágjunk is bele: >>>  mi is az a terep-, térképismeret és a tájékozódás <<<



info@nagyvadfotozas.hu